A krízis a görög „krizei” szóból származik, jelentése fordulat, válság. A krízis egy olyan kritikus válság vagy fordulópont az egyén vagy csoport életében, amely alapjaiban rengeti meg az addig stabilnak hitt világképet. Egyensúlyvesztés jön létre. A krízishelyzet bekövetkeztéig alkalmazott korábbi megküzdési stratégiák elégtelennek bizonyulnak.

A krízis kimenetelétől függően ez a válságos állapot magában hordozhatja a pozitív változást, a megújulást és új lehetőségek kibontakoztatását – „kreatív” krízis - , de ugyanúgy kialakulhat destruktív krízis is, amely kétségbeesett, bénító és kilátástalannak vélt apátiába vagy akár öngyilkosságba is torkollhat.

Már a kezdeti kutatások bebizonyították, hogy a krízisen áteső személyek korai intervenciója pozitív hatással van a krízis kimenetelére. Az ilyen esetekben történő azonnali szakmai segítségnyújtás és támasz elősegíti a traumatizált, döntésképtelen, megrekedt vagy beszűkült tudatú személy lelki stabilitásának, úgynevezett homeosztázisának visszaállítását, és a súlyos patológiák elkerülését.

A krízisállapot közös jellemzőit G. Caplan (1964) amerikai pszichiáter összegezte először. A krízishelyzet lélektanilag mindig kritikus állapot. A veszélyeztető szituáció az egyén vagy csoport számára nem elkerülhető. Ez a helyzet kitüntetett fontosságú, az érintett személyek minden figyelme és erőfeszítése erre irányul. Az egyén kénytelen szembenézni a helyzettel, viszont a szokásos problémamegldó eszközei elégtelennek bizonyulnak a szituáció kezeléséhez.

A krízist kiváltó esemény egyik legfőbb jellemzője a váratlanság. A második alapvető tényező a veszteségélmény, amit a krízist átélő elszenved. Ebből is adódik, hogy az esemény mindig érzelmileg hangsúlyos az érintett személy szempontjából. Az adott kontextus kitüntetett jelentőségű, megtalálhatók benne a veszteség, a veszély, a kudarc jellegzetességei.

A krízishelyzet szorongást, félelemérzetet, tehetetlenséget provokál, esetleg az életlehetőségeket is veszélyezteti. Az érintett személy megszokott megküzdési technikáival nem, vagy csak nehezen kezelhető, melynek oka, hogy az egyénnek vagy eredetileg sem voltak jók a módszerei, vagy tudatállapota már túlságosan beszűkült ahhoz, hogy hatékony interakciókra legyen képes. Rendszerint az adott mikrokörnyezetben a többiek számára is átérezhető a krízis. Gyakran előfordul, hogy az ember nem a problémát, hanem önmagát akarja „megszüntetni” (szuicid hajlam).

A krízislélektan a második világháború időszakában, illetve ezt követően, a 20. század második felében bontakozott ki tudományosan. Már a háború időszakában megfigyelték, hogy a harctéren traumatizált katonák, a testi lelki sérülést elszenvedett áldozatok eredményesebben, kevesebb súlyos és maradandó pszichés problémával épületek fel abban az esetben, ha azonnali lelki segítségnyújtást kaptak.

Az első krízisintervencióval összefüggő tanulmány Lindemann (1944) nevéhez fűződik, amelynek egy igen tragikus esemény volt a kiváltó oka. 1942 novemberében, egy futballmérkőzés után, egy bostoni klubban nyolcszáz ember ünnepelt, amikor az épület kigyulladt, és leégett. A tragédiában ötszáz ember vesztette életét, kétszáz pedig kórházba került. Családok százai vesztették el hozzátartozóikat.  Lindemann azt tapasztalta, hogy ha a veszteségélmény feldolgozása sikeresen megtörténik, és ebben támogatást kap a részvevő és a család, sokkal kevesebb maradandó pszichés tünettel kell a későbbiekben megbirkóznia az érintetteknek.

A kríziskutatás másik fő pszichológiai irányvonala Selye János (1964) stresszelméletével függ össze. Elmélete szerint bizonyos mértékű stressz feltétlen szükséges a fejlődéshez. 

Egyrészt mivel nélkülözhetetlen a megküzdési stratégiák kialakulásához és a személyiség differenciálódásához, másrészt, mert némi stressz előnyösen befolyásolja a pszichés funkciókat. Selye megfogalmazásában „a stressz az élet sava-borsa” - legalábbis abban a szakaszban, míg a személy nem jut el a kimerülés időszakába (a stresszel és burnout/kiégés szindrómával részletesen foglalkozunk).

Cumming-Cumming (1962) a krízis három csoportját különböztette meg. Az első csoportba tartoznak a biológiailag megalapozott és nem elkerülhető krízisidőszakok, mint például a serdülőkor. A második a környezeti, társadalmi tényezők által kiváltott krízisek csoportja, amelyek bizonyos mértékig elkerülhetőek, például kivándorlás. A harmadik csoport a véletlen eredetűek, mint például a közlekedési baleset vagy a katasztrófahelyzetek.

Lazarus (1966) nevéhez köthető a megküzdés (coping) fogalma. A megküzdési stratégiák olyan alkalmazkodási próbálkozások, amelyek a stresszhelyzet leküzdésére, megoldására irányulnak. Probléma- és érzelemközpontú megküzdési stratégiákat különített el. A problémamegoldó megküzdés a vészhelyzetet kiváltó tényezőt próbálja megszüntetni, megoldani. Az érzelemközpontú coping pusztán a stresszhelyzet érzelmi feszültségét igyekszik csökkenteni (a megküzdési stratégiákkal később foglalkozunk külön).

A kríziselmélet korábban említett megalkotója G. Caplan (1964). Caplan definiálta először a krízishelyzet mibenlétét, és összefoglalta az addigi krízisintervenciós tapasztalatokat. A segítségnyújtást és a támogató szolgálatok fontosságát hangsúlyozta munkája során, amely nagy hatással van arra, hogy az egyén sikeresen vagy károsodással kerül-e ki a krízishelyzetből. Caplan összefoglalta az egyensúlyvesztés jeleit, amely ismert pszichopathológiai tünetek, illetve tünetegyüttesek.

Caplan a krízisek két fajtáját különböztette meg. Azokat, amelyeket a normál életfolyamatok változásai idéznek elő (Erikson-féle fejlődési krízis), és azokat, amelyeket véletlen veszélyeztető helyzetek okoznak (akcidentális krízis).

Sifheos (1972) alkotta meg az „érzelmi krízis” fogalmát, amely egy olyan feszült, fájdalmas lelkiállapot, amely lehetőséget nyújt a fejlődésre, a jobb, harmonikusabb lét felé fordulásra, de a rosszabbodásra, merev, beszűkült, diszharmonikus állapotba kerülésre is. Mindenképpen hangsúlyos és az egyénre nézve veszélyes életeseményt követően alakul ki, de nem feltétlenül hatalmasodik el mindenkinél krízishelyzetté.

Jacobson (1979) krízismátrix elméletében összevonta az akcidentális (véletlenszerű) és a fejlődési kríziseket. Az ő meghatározásában a krízismátrix egy olyan hosszabb (hónapokig, vagy évekig is eltartó) időszak, amely rendszerint életszakaszok közötti átmenethez köthető, és amely alatt az egyén többször is átél érzelmileg felkavaró, kritikus helyzeteket, és ezáltal fogékonyabbá és sérülékenyebbé válik krízisek kialakulására.

A krízisállapot bekövetkeztét számos tényező befolyásolhatja. Lehetséges, hogy azonos életesemények egyeseknél totális összeomlást, míg más egyéneknél csak rövid ideig fennálló lelki egyensúlyvesztést okoznak. Ennek oka lehet:

• az egyének lelki ellenállóképességében gyökerező különbségek,
• a személyiség harmonikussága,
• az eleve használt megküzdési stratégiák különbözősége.
• az egyének aktuális pszichés és szomatikus állapota,
• a kontextuális elemek,
• a krízishelyzetek halmozódása is.

Minden ember életében előfordulhatnak olyan elkerülhetetlen életesemények, melyek az átlagosnál nagyobb alkalmazkodást, megküzdést, feldolgozást követelnek. T. H. Holmes pszichiáter professzor 1949-ben kezdte el vizsgálni, hogy van-e összefüggés az egyén életében bekövetkező meghatározó életesemények és az ebben az időszakban előforduló komoly megbetegedések között. 

Holmes 43 jelentős életeseményt sorol fel koncepciójában, melyek között örömteliek és tragikusak egyaránt megtalálhatóak. Az életeseményekhez pontszámokat rendelt, mely értékek a változás, az alkalmazkodás, az esetleges krízishelyzet nagyságrendjét jelölik. Holmes meglátása szerint minél több alkalmazkodást kívánó esemény történik az egyén életében egy időszakaszon belül, annál nagyobb a valószínűsége, hogy testi-lelki egyensúlyában felborulás következik be.

Megfigyelhető, hogy amíg bizonyos személyek a legkritikusabb stresszhelyzetekben is meg tudják őrizni lelki stabilitásukat és cselekvőképességüket, mások az élet apróbb mepróbáltatásaira is érzékenyen reagálnak, és elveszítik az addigi egyensúlyi állapotukat. A személyes lelki-alkati eltéréseken felül azonban megkülönböztethetők bizonyos magas rizikófaktorú csoportok, akik fogékonyabbak a krízisállapotok kialakulása szempontjából. Ezek a következők:

A krízisállapot folyamatát vizsgálva négy fázist különböztethetünk meg (Hajduska, Krízislélektan 2008. nyomán)

Első szakasz: a KÉSZENLÉT

Egy provokatív esemény által kiváltott stressz hatására egy fokozott éberséggel és szorongással járó készenléti állapot alakul ki. Ennek a készenléti állapotnak a jellegzetes vegetatív tünetei a megemelkedett vérnyomás, szaporább szívműködés, izomfeszülés, megemelkedett légzésszám, kitágult pupillák. A szervezet ily módon készül fel a védekezésre.  A testi változásokon felül a pszichés funkciók is segítik az alkalmazkodást és a stresszorral történő megküzdést, valamint az egyensúly helyreállítását. A figyelem és érzékelés fókuszálttá válik, a kognitív funkciók (gondolatok, asszociációk) felerősödnek, még az emlékezet is javulhat. Ezek a reakciók segíthetik az egyén megküzdési funkcióinak aktivizálását, és az erőfeszítések rendezhetik az átmeneti egyensúlyvesztést. A szokásos módszerek alkalmazásával ekkor még helyreállhat a régi rend. Ilyenkor arról van szó, hogy a hétköznapokban is gyakran előforduló váratlan szituációkkal vagy új problémákkal szembesülve sikeresen megoldjuk azt. Ha azonban az első szakaszban nem áll helyre a testi és lelki egyensúly, akkor bekövetkezik a második fázis.

Második szakasz: a KÜZDELEM

A küzdelem szakaszára a feszültség és szorongásérzés fokozódhat, és aktív erőfeszítésre van szükség. A „próba-hiba” típusú megoldáskeresés időszaka ez, ahol a próbálkozás vagy eredményhez vezet, vagy hibának minősül, és ez esetben újabb próbálkozás körforgása indul meg.

Ha a próbálkozás eredményre vezet, akkor a feszültség csökken, fokozatosan helyreáll az egyensúly, és a problémamegoldó technikák készlete is bővül. Ha azonban a próbálkozás nem vezet eredményre, akkor kezdetét veszi a kapkodás, és a bizonytalanság és szorongás egyre csak fokozódik. Ekkor jutunk el a harmadik szakaszba.

Harmadik szakasz: a KAPKODÁS

Ebben a szakaszban már az érzelmek és indulatok veszik át az irányítást, a realitásérzék csorbul, fokozódik a beszűkülés és a gondolkodás elveszíti többszempontú elemző képességét. Előfordulhatnak akár úgynevezett acting-out reakciók: a saját vagy mások épségét is veszélyeztető impulzív érzelemkitörések. Ebben a szakaszban is megoldódhat még a krízis, külső körülmény, segítség, vagy szerencse által, de az is előfordulhat, hogy az egyén átértékeli a helyzetet és módosítja eredeti célját, így megtalálhatja a megoldást a problémájára.

Negyedik szakasz: az ÖSSZEOMLÁS

Ez a pszichés összeomlás fázisa. Az irányítást már teljesen átveszik az érzelmek és indulatok. Megkezdődik a személyiségstruktúra felbomlása. Pillanatnyi, sokszor irreális és abszurd impulzusok irányítják a cselekvőt. Megtörténik a totális beszűkülés és a destruktív viselkedés, amely nemcsak önsértő magatartás vagy öngyilkosság formájában figyelhető meg, hanem mások felé irányuló agresszióban is. Teljes dekompenzáció, regresszív állapot, esetleg pszichózis is bekövetkezhet.

Részlet az Összeomlás (1993) c. filmből, Michael Douglas főszereplésével:

https://www.youtube.com/watch?v=xL-hmol_v3I

A szakirodalom a krízis négyféle lehetséges kimenetelét különbözteti meg (Balikó, 1990.)

1. A megoldás természetesen a legkedvezőbb kimenetel. A kritikus tényező spontán elhárul; a személy belső stratégiáinak, esetleg külső erőforrásainak (segítség) mozgósításával felülkerekedik a helyzeten. Ez esetben a krízis gazdagítja a problémamegoldó technikák tárházát, megerősíti a személyiséget, mely magasabb fejlődési szintre léphet. Ekkor beszélünk KREATÍV krízisről.
2. A kompromisszum esetében a személy alkalmazkodik egy, a számára korábban elfogadhatatlan élethelyzethez, melynek értékeivel nem képes azonosulni, és számára korábban elfogadhatatlan volt (pl. párkapcsolati hűtlenség), ezért a krízisállapot újra kialakulhat.
3. Ineffektív megoldások az alkohol, a drogfüggőség, pszichoszomatikus betegségek, vagy egyéb maladaptív megküzdési stratégiák, mint pl. a hárítások, projekciók, tagadás. Ekkor már krónikussá fajult krízisállapotról beszélhetünk.
4. Pszichés összeomlás a krízisek legrosszabb kimenetele. Pszichózishoz és öngyilkossághoz vezethet, a személyiség struktúrája teljesen felbomlik ilyen esetekben.

Hajduska Marianna, Krízislélektan, ELTE Eötvös Kiadó, 2008.

Németh Margit, Dr. Virág György, Krízisintervenció és terápia az áldozatsegítésben, ESZTER Alapítvány, 2015.

http://eszteralapitvany.hu/wp-content/uploads/2015/04/Kr%C3%ADzisprotokoll-v%C3%A9gleges.pdf

Kiss Enikő Csilla, Sz. Makó Hajnalka (szerk.) Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana, Pro Pannónia Kiadó Alapítvány, 2015.

Balikó M.,Tele/pszicho/fon – Az öngyilkosság-megelőzés lehetőségei telefonon át, Animula könyvek 1990.

Caplan G.,Principles of preventivepsychiatry. New York: Basic Books, 1964.

Holmes T. H., Rahe, R. H. The Social Readjusment Rating Scale. Journal of Psychosomatc Research, 11, 213-218, 1967.

Jacobson, G. F., Crisis Theory. New Directions for Mental Health Services, 6, 1–10. 1980.